argosz

A nő és férfi igénye nem fedi egymást; éppezért a nő kiegészítője nem a kiváló, teremtő férfi, hanem az arszlán, aki folyton sürög és a nőt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit fel tudja pezsdíteni s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Minthogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

Weöres Sándor

Távolodsz tőlem, mégis olyan mintha itt lennél, egyre közelebb mellettem, meghajlik a tér velem, én már nem én vagyok, madárrajként az égbe szállok és indulok, ezernyi vörösbegy, üstökösként száguldva karmazsin forróra izzítva az eget, lángba borítja a horizontot, száguld, hogy megénekelje neked - zenébe borul a naplemente - te vagy az a nő, akinek nevét beleírták a tenyerem vonalaiba.
Már bomlanak a kis pillangónyi szárnyak, amelyek napról-napra közelebb repítenek. Az én szárnyaim gyorsak, a madárraj a Naptól felhevülten, viharverten cikázik, de hiába sietek, hozzád csak a földön, lépésekben közeledhetek.
Mennyi mindenre megtanítasz. Egy finom ujjmozdulat, egy halvány remegés az ajkadon vagy a pillanat alatt elszomorodó szemed és azonnal tudom mit nem lehet. Ha karnyújtásnyira vagy varázsolok, a csillagokból olvasok neked, apró mozdulatokkal fordítom feléd az esthajnal csillagot, vörös lámpásként engedem fel alkonyatkor a Holdat. Napkeltekor viszont újra és újra elveszítelek.
Egy álom vagy, csak éjnek éjjelén lehetek Weled. Reggel beözönlik a napfény a szobába, kiüldöz minden árnyékból minden titkot, amibe az este betakart téged, elrejti előlem, magad elől és vakítóan fehér tükörfalakkal vesz körbe téged. Hozzád érek és mint egy délibáb mosolyogva elpárologsz, mint a reggeli harmat, amit az első éles napsugarak hajnal hasadtakor a szendergésből felcsiklandoznak.
Minden nap elszöknék Weled, messzire, hogy a lemenő Nap íve sose érjen utol, de te vagy a Nap és minden nap elveszek, ha meglátom a szemed, közel hajolok, elfelejtek repülni és mint a Hold sisteregve a sötét vízbe bukok előled. Egy mesevilág lakik benned, végtelen ártatlan, átvilágítva a nappali léttel, én pedig a holdbéli csónakos mennyit láttam már hömpölygő sötét hullámokat, és megmerültem bennük, ha jött a Nap.
Belepillantok a jövőbe, látlak, a végzetem kapuja, az életem homokórájának forgatója vagy.

Hajnali 6 óra, ideges, csendes percek, egyik pillanatban még átkaroltalak, a másikban már elrebbentél, mint a madárraj, ami a fán egy puskadördülésre ébred. A rajt előtt három órával, teljesen kialvatlanul, sodródtunk az eseményekkel, érthetetlenül terelt minket az élet egy irányba, száguldott az út a Balaton mellett kacskaringózva, szikrázóan kéklett minden. Én már nyugodt voltam, benned még zúgó morajlás, de a hajón már oldódott minden, újra a vízen. Nem tudtuk még, hogy 38 óra lesz, a mezőny kétharmada egyszerűen lemorzsolódott a végtelennek tűnő, tikkasztó szélcsendben és az esti sáskajárásban, ami elevenen akart felfalni hajóstul mindent. De akkor is, a végítéletszerű, hétcsapás közben, csak arra figyeltem és azt éreztem, ahogy az ujjaink körbefonják egymást és a sárga kapucni alól mosolyogsz csendben.

Tegnap este még az aranyhíd békésen feszült Tihanynál a Balatonra, a Hold hatalmas kandelábere egy hajót sem világított be. A teljesen üres víztükör szélén a horizonton megannyi kis ház lámpácskája remegett, duruzsoltak a fények, olyan finoman cirógatta a parti szél őket, mint ahogy a válladhoz értem, amikor a szemedben láttam, hogy te sem érted - talán korán találkoztunk - de mintha valaki egymásnak teremtett volna minket. Mint két fa, amit az élet szorosan egymás mellé ültetett és tudják, hogy csak várni kell, a törzsük előbb-utóbb összeér, egymásba fonódnak, addig pedig az ezernyi levél cirógatja a másikat.

Az álom előtt kékbálnákról és boszorkányokról meséltem neked. A balkonon nem tudom miért nyugtatott meg annyira a csillagtenger ott melletted, talán olvastam belőlük, talán itt legbelül éreztem, hogy nincs mitől félni, minden elrendeltetett. Nem akartam egy tapodtat sem tovább lépni, ott, akkor mindenem megvolt, amit az élettől csak kérni lehet. Béke. Weled. Néztem a rengeteg csillagképet, mintha egy végtelen hosszú regényt olvastam volna, ott voltak a szavak, a kis hunyorgó csillagokban, az egész életem. Hirtelen lepergett az összes évszak és láttam, ahogy ősszel tarkabarka levelekbe öltözik minden, ott ülsz te is, plédbe burkolózva, finoman megérik az élet, aznap este pedig egy kóstolónyi mámoros kortyot ittam belőle.

Ott voltál mellettem mikor egy hatalmas égkék, dagadó vitorla húzott minket a déli parton haza, a határvonalon siklottunk, belül gyermeteg rajongással örültünk. A befutónál, a viharos szélben is csak nevettünk, ahogy az erősödő széllökések egyre jobban a hajóba kaptak, lökdösve nekifeszültek, a hajó megiramodott, mintha egy ágyúból lőttek volna ki, a víz felett lebegő árnyként száguldott. Mi csak hátrahajoltunk ívben, a hajunk a hullámok felett és fejjel lefelé néztük, a Tihanyi partvonal fényeit, a cirkálót, ahogy villámgyorsan fordult a kékes hullámokban és ahogy hasítja a hajónk orra a vizet. A célegyenesben, vitorla nélkül, a hatalmas forgó narancssárga reflektorfényben,  percekig hánykolódott hajó, de én csak mosolyogtam és legszívesebb megcsókoltalak volna, annyira örültem, hogy ott, akkor a háborgó vízen, teljesen elememben weled lehettem.

Több nappal később sem értettem mi történt velem. Egy hét alatt teljesen kicserélődtem. Nem tudom, nem értem mit keresek a hétköznapokban, miért kell egy kalitkában napi 10 órát töltenem, mikor teljesen szabadnak születtem. Most már tudom, miért szeretek a halál szélén táncolni, miért vonz a vihar mindent elsöprő ereje - mert eggyé tudok válni vele. Ahogy gyorsul és kavarog szél, belőlem is kibomlik valami, csóvában húz, megyek utána, vibrál bennem, belebújok és kavargok vele, már akár percekre is én vagyok a fergeteg hatalmas ereje. Érzem a dagadó vitorlát, ahogy pattanásig kifeszül minden szála, én is tágra nyílok vele, kitárt karokkal, előre dől, húzza a hajót és áramlik az élet rajtam, keresztül, benne. Eggyé válok és végighullámzok a vízen vele.

Örvényben vagyunk. Itt sodródunk a végzet hatalmai között. „A végzet (heimarmené) megzavarja elméjüket, az örvény elragadja őket a határtalan boldogtalanságba (hoi de külindroisz alot’ ep’ alla pherontai).” „Milyen közel vannak a jóhoz, anélkül, hogy észrevennék, milyen kevesen látják a gonosztól való megváltást (Lüszin de kakón pauroi szüniaszin).” „A szörnyű kétségek gödre számukra láthatatlan, és még ők csalogatják, ahelyett hogy menekülnének.”

Olyan hagyomány, amely minden archaikus civilizációban csaknem a szavakig menően megegyezik. Heimarmené a végzet – Indiában a karma. Az ember végtelen vakságban (a hindu avídja) még odamegy, nemhogy menekülne. A földi lét alapképlete: a végzettől megzavart értelem ébersége lefokozódik, őrületszerű megzavarodásba esik, s ezért az értelmetlenség örvényében kavarog (külindrosz – szamszára). Senki ebből a kavargásból nem tudja megszabadítani, sem isten, sem ember, se mester, se jótett, sem érdem, se hősiesség, sem aszkézis, egyedül az ember saját ébersége (vídjá – nousz), amely felismeri, hogy fölötte nem a végzet az úr, nem a karma, nem a heimarmené, hanem saját maga. Az emberek maguk változtatják az életüket szenvedéssé, írja a Khrüszea epé. De az emberek csak saját magukat tudják a szenvedés alól feloldozni (Lüszin de kakón). Az őrületszerű megzavarodástól elkábult emberek örvényben való eszeveszett kavargása és a végzettől megszabadító éberség között a különbség olyan, a hajszál százezredrészénél is kisebb, hogy ez a különbség egyáltalán meg sem mutatható. „Ó, a boldogtalanok, milyen közel vannak a jóhoz, anélkül, hogy észrevennék!” „De nem látják a megszabadulást, az örvény elragadja őket a határtalan szenvedésbe.”

Meg kell tudnod, hogy az életed ura magad vagy, nem a vak őrület, amit sorsnak hívnak. Nem kell egyebet tenni, csak felébredni. Ha éber vagy, „megismerned az istenek és az emberek kapcsolatát, azt a hatalmat, amely a mindenséget átjárja, s amely korlátlanul uralkodik”. A világ legnagyobb ereje nem a heimarmené, hanem az értelem. Ebből vagy te is. És ha felébredsz, látod, mindig is ez voltál, és mindig ez leszel, „és ha tested elhagyod, és a szabad éterbe szállsz, halhatatlan leszel, üdvözült, nem pedig halandó”. Esszeai athanatosz theosz ambrotosz, ouketi thnétosz.

Ez a beavatás mondanivalója. A tudás mindenki számára nyitva áll, mint maga az Arany eposz, amelyet fehérmárvány-kocka lapjára véstek, és Kroton főterén helyeztek el. Sok ember látta és olvasta akkor is – ó, a boldogtalanok, milyen közel vannak a jóhoz –, tovább kavarognak értelmetlenül a sors örvényében filozófiájukkal, vágyaikkal, szenvedélyeikkel, eszményeikkel, álmaikkal, vallásaikkal.

Hamvas Béla

Olyan voltál nekem, mint az illatos reggel, mint egy hamvas kikelet, ami ártatlanul a teremtés órájában lebeg, finoman fújja a szél, simogatja az élet, ami történt elrendeltetett, befogadta a sors, ott akkor csak mi léteztünk, minden egy csóknyi távolságra bújt és én hozzád, tudtam, hogy most a tiéd lehetek, olyan közel voltál mint még soha, halkan éreztem, hogy minden azt suttogja szeretlek. Nem emlékszem mikor élhettem át ilyen igaz órákat át, fáradtan megadtuk magunkat és te hagytad, hogy mefogjam a kezedet. Mint egy templomban, ahol a rózsaablakokat megfesti Isten érintése és azt mondja nekünk: hajnalig feloldozlak bennetek. Mintha a nap velünk együtt kelt volna fel és én lettem volna a fákon susogó ezernyi vörösbegy, aki a füledbe súgja, hogy érzem minden szívdobbanásod, ahogy fogom a kezedet. Virradatkor, a gyerekkoromban éreztem ennyire, hogy szabad vagyok - ahogy sétáltunk hazafelé a reggel finom fényeiben elpárologtak a gondolatok, felolvadtam velük, ott akkor csak azt tudtam, hogy mindenestül a tied vagyok. Minden olyan egyszerű volt, éreztem, hogy a hosszú út után hazataláltam, ott melletted teljesen én lehetek, hajnalig, amíg a mesebeli bálnak vége nem lett. Csak egy éjszakát kaptunk, de az olyan volt mintha ott a szívem némán megkérte volna a kezedet.

A háborgó tenger emlékeztet arra, hogy élek, amikor szürke felhőkbe gyűrődve villámot hasít magán az ég, ki akar tépni a szélvihar mert földbe gyökerezett az élet. Innen az eső csapdosta világítótoronyból csak annyit látok, hogy csepegnek, csordogálnak, folynak le rajtam az évek, didergetnek és félek. Vár a tengerháború, mintha a fülem mellett dörögnének a messzi ágyúk, visszhangzik az égi sortűz bennem, a horizont karimáját már felgyújtották, narancsvörösen lángol a láthatáron minden. Megyek. Hullámok csapnak át a fedélzeten, lassan kimossák az emberből az istent, elmosódott, vízpárában siklik a hajó a vízen. Túl a tengeren, túl minden szélességi fokon és a sarkkörön, a negyedszélben a világ végét keresem. Odaszegezem az árbochoz magam, hogy a hajó húzzon le a világ szélén, zúduljak le a vízesésen, és ott az isten háta mögött végre megszülessem. Oda akarok menni, ahol nincs semmi, ahol a teremtés órájában áll még a tomboló élet, ahol két lábbal állsz, de dobál téged a hömpölyögve hullámzó a világ. Ahol a hullámhegyek megtörnek, kapaszkodok a kormányrúdba, ott fuldokolva, a széllel szemben akarok megszületni, hogy végre elkezdődjön az élet. Olyan gyorsan akarok a hullámok hátán utazni, hogy a vizes kabát alatt járjon át a szél, kapjon bele a lelkembe, bontsa ki a szárnyakat belőle. Nem akarom tudni mi érkezik a következő percben, csak a pillanatoknak akarok nekifeszülni, szétbontani a másodperceket, a szökő idő közt belecsúszni a mélybe, eltűnni egy szemrebbenésre. Felgyorsulni, hogy kiszakadjak a világból, feszes mellkassal, ahogy a vitorla is dagad. Ki kell tépni magamból ezt a foghíjas, lepedékes csontvázat. Élni akarok  a vizek hátán, a semmi közepén, ott ahol a szél is vetélytársat lát bennem, felkelni a tenger ura ellen, korbácsolni a habokat, mint titán lázadni, hogy istenélet mutasd meg magad! Levitorlázni a térképről, oda ahol a mítoszok földje kezdődik, ahová a Leviatánt rajzolták a középkori ősök. És nem akarok megállni, folyjanak össze a hétköznapok, zötyögjön össze bennem minden, ami arra emlékeztet, hogy a földön kell járni. Számkivetettként akarom üldözni a tenger alatti fenevadat. Itt nincs cél, a hullámmorajlás, bordázódó vitorla, a hajó megsikló dobbanása vezeti a kezem, apró, halálveszélyes mozdulatokkal irányítom az életem, nincs és nem is lehet felesleges tett, minden pillanatot a viharjárásnak szentelek. Kész vagyok a pillanatokért meghalni, megkísérteni az életet, felcsiklandozni az óceán alatt áramló összes szörnyet, gyertek kövessetek, én az ember fia vagyok, aki nem fél átszelni a vizeket.

Kitárt karokkal állsz a világ felett, az óceán kapujában, 20 emelet betontest. Az élettel együtt kelsz, te látod először, ahogy megnyílik a reggel és napfénybe borítja az öblöt és a környező hegyeket, amelyek gőzben fürdenek. Szemedet a napkeltére szegezed, tekinteteddel végig követed és közben lassan együtt lélegzel a kék éggel.

Isten vagy, a világ csúcsán, nincs hozzád mérhető, az eget két karoddal körbeöleled, végtelen nyugalomba merevedve tekintesz körbe, egy pillanat alatt kitágul a horizont, rendíthetetlen a nyugalmad, amivel az élők fölé emelkedsz.

Úgy vesz körül a kékség, mint a gyerekszoba baba-tapétája, végighúzod kezedet az égen és kavarognak a fellegek, a bárányfelhő-minták, melyek kiskorodban köréd sereglettek. Be vagy zárva a kék égbe, oda vagy cementtel ragasztva a szélére, a fellegvárad bunkerének tetejére. Onnan pipiskedsz az égre, lábujjhegyen majdnem alábuksz, a felvonók huzalai mentén kifeszülő völgy mélyébe.

Nincsenek szárnyaid, gyermek vagy, érzed, hogy dübörög a napfelkelte, nyúlsz érte, ráfeszülnél az égre, a kékség repülő keresztjére, de a lábad gyökeret vert az égbe vezető utolsó lépcsőfokba, nem enged, hiába tépnéd ki magad, futnál neki, rugaszkodnál, törött szárnyaid helyett bénultan tárod ki a karjaidat. A földhöz kötöttek, vastag vasbeton rudakkal ide szegeztek. Csak repedéseidben látszik, hogy akaratod van, belemerevedtél a mozdulatba mielőtt az égbe szállt volna a lelked, testedet pedig betonnal öntötte ki az istenélet.

Ez amolyan altatódal nélküled nekem. Jött egy érzés kézen fogtam és elkísértem. A homokórát a falhoz vágtam, a szétfröccsent időbe mártottam az arcom, hogy visszapörgessem a múltam. Emlékezni akartam, emlékeztetni magam ki vagyok és honnan jöttem, mit szabad és mit nem, milyen volt a Szerelem. Megírtam, s közben nyugodtan néztem, hogy fuldoklott lelkemben múltam, mikor visszafordulni már egyáltalán nem tudtam. Most ez már csak egy film, nincsenek könnyek, magam előtt helyett foglalok és olvasok, újra elolvasom honnan jöttem és ki vagyok.

Nélküled félek. Veled bátran vágtam volna bele új dolgokba, vagy repültem volna messzire. Akkor még nem pányvázott ki ezernyi kötéllel a felnőtt-lét ebbe a könyörtelen rendszerbe. De a gyerekmeséből, orral buktam rá az aszfalt hideg kövére. Durva, élesen hasít, megtör, lapulok a földhöz, az égből nagy fekete lábak taposnak rám, s ütik a szívemet. Mikor hirtelen minden szétesik, darabjaim a földön hevernek és csend lesz. Most egyedül vagyok, egy hatalmas tér közepén, egyes-egyedül, nincsenek emberek. Mennem kellene, a nap újra csivitel, beleremegek, hogy élek, erőt gyűjtök, új nap, újra a tied lehetek. Téged akarlak, de, nem, már nem lehet. Próbálok kilépni az időből, eddig észre sem vettem, hogy ilyen sebesen sodort bennünket. Az élet megy tovább, de én egy lépést sem tudok tenni nélküled. Egyedül kellene cipelnem tovább ezt a súlyt. De egyedül nem megy, hogy vonszoljam tovább fél karral az életet? Annyi mindenre nem tudok felelni nélküled, beszélgetni akarok. Az ismeretlen pedig egyre csak ömlik be, a hideg jövő vájja ki a repedést és ólomsúlyával akarja kiönteni a még ki nem hűlt fészkünket.

Most nem lellek, de egyszer biztosan léteztél, csak nekem. Te ott voltál mindig nekem s én neked. Mikor hullott a hó, ültünk a villamoson, egy válaszúton jobbra mentem és azt hittem elvesztettem az életem, el se kezdődött, de már tönkre is ment. A villamos nyikorogva befordult a végállomásra, leszálltunk. Együtt voltunk, kint a kötött sapkádra fújta a szél a friss havat, édesen figyeltél, a hidegben ott tipegtél mellettem és erősen fogtad a kezem, átölteted a vacogó lelkem. Én nem tudtam még, hogy merre tart az életem, de te vezettél engem és jött újra a tavasz, boldog voltam. Tudtam nem lehet semmi baj, hisz minden nap te varázsoltad a szememből az égre a kéket, hogy mosolyogjon bennem az élet. Többet kellett volna törődnöm veled, mert te nem voltál nekem örökké, hiába gondoltam. El kellett volna utazni a világból néha-néha, hogy megtörjön az a ritmus, ami szép lassan, fűrészként vágott el tőled. Pedig hányszor akartam elszökni veled, nagyon  messzire, hogy ne legyen se tőzsde, se számítógép. Semmi és senki, aki miatt résen kell lenni. Csak kettesben veled akartam lenni. Te voltál nekem az első, amikor a nap először meghasadt, akit három és fél év után három évig felejteni nem tudtalak. Akit először egy hintaszékben láttam meg és finoman, hogy a világ össze ne rezzenjen csak hintáztattalak egész délután önfeledten. Ott már éreztem, hogy évekig vigyázok majd rád és szeretlek. Ott Szegeden olyan volt veled minden nap és este, mint a mesében, nem volt egy csepp félelem se. Az élet egy körhinta volt veled, akkor minden nap rácsodálkoztam arra, hogy élek és nagyon szép az élet veled. Nyáron a napok teljesen egybefolytak, csak sétáltunk, táncoltunk, nevettünk, egymásba bújtunk, reggel együtt nyújtózkodtunk, imádtam minden mozdulatodat, a sok finomságot, amivel szivárványszínűvé változtattad a napokat és az ártatlanságot, amivel eltakartad a világ bűnös foltjait.   

Túlságosan bennem van a munkamánia és nem tudtam eléggé örülni neked. Tudom nagyon idegesítő a tőzsde, persze majd lehet belőle venni sok mindent egy családnak és akkor az fontos lesz. Sok duplót, meg szép konyhát és hintaszéket. Jó lenne visszamenni a tengerpartra beszélgetni vagy az állatkertben sétálni. A kutyát is megnézhetted volna. Aranyos, megtanult dorombolni is. A
szép arcocskád, majd egyszer megnézem még egyszer, a fotókon, amire most rátekinteni sem merek. Egyedül fura. Kinek meséljek majd? Jó lenne külföldre is menni, mert ott természetes, hogy először egyedül van az ember. Majd üldögélek és olvasok egy parkban, vagy talán sakkozni fogok valakivel. Hiányzik a hangod, meg túl sok emlék van. Fáradt vagyok. Jó neked, hogy már nem kellek, mert fordítva nehezebb elfogadni. Elfutottál haza, én meg nem talállak.

Most történetekre van szükség, olyanokra melyekkel tovább haladhatok, amikor a lábam nem visz már. Csak ülök és nézem, hogy esik a hó, de így mégis van hová menni, egy kicsit visszahúzódni oda, mert olyankor csak a történet van, ami kitölt belülről. Lehet, hogy majd egyszer valóra válnak az álmok, de vajon mi kell hozzá? Van egy film, amit néztem. Képzeld egy idős, ősz bácsi kék ingben nézi a TV-t egy szép nagy jómódú családi házban. Már megtette, amit kellett, felnevelt egy nagy családot és felépített egy nagy vállalatot... Nézi a meccset és belép a felesége egy kedves idős hölgy, aki betesz egy kazettát és azt mondja táncoljunk. Szép régi Sinatra zene. Először tiltakozik az apus, hogy ez a Yankee-s, de a tündöklő néni ragaszkodik hozzá. Aztán lassúznak. Azt mondja a néni, hogy ölelj át, mintha szeretnél, így, mondja, hm. Aztán mosolyognak, meg forognak lassan. Majd visszaül a bácsi és még nézi kicsit a meccset. Majd kimegy, elzárja a fürdővizet, mert megtelt a kád, és szól, hogy jöhetsz drágám mert kész a fürdővized. Átsétál hozzá, de ő nem mozdul, csak fekszik az ágyon, nem mozdul többet már, elaludt. Később elmeséli a fiának, hogy a nénit egy parkban látta meg először egy pékség mellett. Bement egy mákos rétesért, azután még egyért, hogy lássa még, majd a hatodik rétesnél összeszedte a bátorságát és elhívta egy találkára.

Elmentél és így már nincs otthonom, ahová visszatérhetnék akár csak egy ölelés erejéig. Mi azért egy kis fészek voltunk egymásnak, ahová mindig visszabújhattunk. Meleg volt, és puha, olyan sötét, ahol becsukhatod a szemed  és lehet ringatózni, meg csiripelni. Bújócskát játszani a világgal. Betakarózni a világ szeme elől és elhessegetni az érdes zajokat. Ott lehetett hallani halkan a szívdobogást is altatódalként duruzsolni. Volt olyan mélység is, amiből alig lehetett felébredni, riasztókor pedig csak kukucskálni a meleg reggeli napsütésre. Vigyáztunk egymásra, figyeltünk, hogy ne bújjon a hideg közénk. Ahogy te mondtad: jaj, vac-vac-vac. Minden este szavakkal záródtak a napok, kedves megszokott hangokkal, nem kellett egyedül álomba merülni. Olyan volt, mint egy ima, köszönet, hogy vagy nekem. Többet nem szent az este, már tényleg csak szükség, olyan kapu durva fából, amin átbújok és reggel a szabad ég alatt ébredek. Hideg földön, az ég meg rámnehezedik, rámdől és felriadok. Az álom eltűnik, én pedig továbbvándorlok. Kaputól kapuig.

Ez az amiről egyelőre nem tudok írni.

Hiába voltam idén 25 napot vitorlázni, szinte egy sort sem tudok magáról az élményről megfogalmazni. Nem jön az ihlet? Nincs még itt az idő? Miért? Egyáltalán miért kellene róla írnom? Mert szeretném ezt is megkötni, időben kipányvázni, magaménak tudni, megfogni, ide akarom szögezni, bele a monitorba, kétdimenzióba kifeszíteni és leírni, milyen az, amikor negyedszélbe fordul a hajó, 30 fokban megdőlünk, a horizont viharos és borús, de te nem félsz, élvezed, hogy fúj a szél, a cirkálók a startvonalnál néhány méterre egymástól, az ütközés-határán köröznek, a nap alig kelt fel a horizonton, a szürke felhők és a narancssárga ég karimája még nem vált el egymástól. Kora reggel még zsongott a kikötő, mindenki alig várta, hogy újra a vízen lehessen, majd a hajók egymás után futnak ki, bomlanak a vitorlák és a mezőny ráfeszül a víztükörre. A horizonton végig a szélborzolta, szürkéskék víztenger, a hajó orra falja a hullámokat, siklik előre, mintha a felkelő napról húznák hosszú kötélen. Kezedben a kormányrúd, apró mozdulatok, gyorsul a hajó, a 10 méteres árbóc íve meghajlik, körülötted több száz vitorlás fordul irányba, a cirkáló szakasz megkezdődik.

Már több éve érzem, hogy vonz a tenger, hogy mennem kell. Ha nyaralok már régóta nem bírok a parton napozni, száradt halként a homokon vergődni. Csak és kizárólag a hajózást élvezem, lehet az 5-emeletes háztömbnyi, komphajó fedélzetén, vagy egy Dunai sétahajón. De mikor egy vitorláson vagyok érzem azonnal a helyükre fordulnak bennem a csillagok, olyankor megszűnök énnek lenni és végre kezdődhet az élet. Lélegzem és élek. Tihany előtt a napfelkeltében, kora reggel végighajózva a víz felett járok. A munka, az aggodalom, a nők vonzása semmivé foszlik körülöttem. Amikor ott vagyok az olyan, mint az Öreg halász és a tenger. Nincs más csak a víz, a hajó és az alattam folyamatosan morajló tengeri háború. Ilyenkor nem jegyzem a perceket. Nem tudom, hogy ki voltam mikor hajóztam, nem emlékszem, ott minden csak megtörténik, a kegyelem nem csak egy pillanatra, de órákra megadatik.

Már több éve vonzom a tengeri mítoszokat, szinte már örvénylenek körülöttem. A Volvo Ocean Race egy olyan verseny, ahol általában a kormányosok olimpiai bajnokok. Másfél év háború a tengerrel, 50 ezer kilométer a világ határán, az istenek háta mögött, akár 30 méteres hullámokban és 120 kilométer per órás szélben, 40 csomós sebességgel törve a hullámokat derékba. A titáni énem mindennél jobban szomjazza, hogy ott legyen. A viharban vitorlázni, egyenesen bele menni. Ennél nagyobb megpróbáltatást választani nem lehet. Ennél nincs több. 10 év múlva. A titán az őselemek közt.

Egy egyszerű számítás. Mi marad az életed boldogságából, ha levonod belőle az örömet mikor eszel, iszol, alszol és élvezel? Mint az unikumembernek az italbamerülés? Egy nyaralásnyi égnek rugaszkodás, míg a karibinapfény oda nem kozmálja a bomló szárnyaidra a viaszt? A mozi sötétjében egy kis feloldódás, majszolod a háliwudi vigaszt? Vagy az esti butasorozat, ami kihajtható arctalan papírmasé figuraként adja egyik kezéből a másikba a lecsukódó napot?

Embernek születtél, de produktumként élsz, egy szám vagy egy excel négyzetrácsban, már csak egy képlettel elérhető távoli metszéspontban. Behuzalozva vágyakkal, reményekkel álmodva, de undorral ébredve, beágyazva a nagybetűs rendszerbe. A gyerekmeséből a színes-szagos lapokkal együtt kitépve, mint embergulliver ezernyi kötéllel kipányvázva a felnőtt-létbe, ebbe a könyörtelen rendszerbe.

A nettó béred alapján rangsorolva, a napi 10 órás munkaidőd kipréselt maximumáért cserébe. Függőben a személyes határhasznodtól, a kapacitástól, hogy ha kell papírzsebkendőként gyűrd össze magad és tűrd, ha ki-be kapcsolgatnak. Sárga csekkek, átutalási megbízások, hiteltörlesztések, éttermi és shopping számlák mérik az életminőséget, amit megveszel és szépen becsomagolva hazaviszel. Csitt robot! Mondjad, hogy reggeltől estig eladtad a lelked, hogy egyél, lakáshitelt törlesszél vagy béemvébe üljél.

A fizetésből csöpögtetni a lélekbe az élményeket? Azt nem lehet. Mégis mint legodarabokat vásároljuk össze, uzsorakölcsönre az életünket, apránként illesztjük magunkba, a rendszer építőköveit. Sok-sok árcímke lóg már az énünkön. A márkajelzések dörzsölik belülről a lelket, néha véletlen gombostűként szúrják át a testet. Gályarabként menetelünk a metróban minden reggel, mint ketrecbe tuszkolt vadak. figyeljük ki mered a másikra és éles tekintettel olvassuk ki az újságból, hogy is kell definiálni magunkat. Eszem, iszom, robotolok és élvezem. A maradékot az ezredek miatt nullára kerekítem.

Most már ők ketten a kedvenceim.

"A szirénnek a lét zsákmány. Amiért él, hogy a világból örömet raboljon össze. Ez az öröm mindig érzéki, természeti, anyagi és testi. Az Első Lélek akár aranyra, akár hatalomra, akár dicsőségre, akár művészetre, akár tudásra, akár a másik nemre veti magát, kivétel nélkül mindig azt hiszi, hogy valamit fel kell halmoznia, s azt hiszi, hogy ez a halmozás, ez a gazdagság a gyönyör, az élvezet. Lilith, a szirén, a csábító, akinek lénye ájultság, szédület, részegség, izgató, lenyűgöző, kábító – ez a bűbájos. Az ősi szépséget tőkének érzi, amit használatra ad ki, a szépség kapitalistája. A mítosz azt mondja, hogy az első férfi Lilith-tel élt együtt. Lilith a szerető.

Akkor jött Éva, az asszony, a feleség. Ez a házasság kezdete. A házasság alapja egészen más. Ebbe az idegen és más világba kell átlépni, és magát ott kell hagyni, és a másik őselemben el kell merülni. Ez a szerelem. Ez a megfeledkezés önmagamról és beleolvadás a másikba. Az önmagamról való teljes lemondás feltétele csak a másik nemben van meg. Minden tettemben és gondolatomban és életem minden mozzanatában meg tudom magam tartani. A szerelemben nem: itt teljesen fel kell magamat adni. Ezért van, hogy Énjükhöz kötött lények – titánok és szirének – nem tudnak szeretni. Önmagamat nem tudom feladni csak úgy, minden további nélkül. Nem lehet úgy, hogy visszakapjam magam. Akit visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. El kell vesznem és meg kell semmisülnöm. És Barth mondja: megsemmisülni nem annyit jelent, hogy egy kicsit, hanem hogy egészen megsemmisülni. Visszavonás, meggondolás, fenntartás, óvatosság nélkül, tökéletesen megsemmisülni. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet".

Hamvas Béla

Aztán egyszer csak kapás van! Mégis kipostázták e-mailbe csomagolva? Olvasatlan üzenet. Megérkezett a csoda? Hát persze, hisz smsbe befizettem, szolgáltatás, megrendeltem. Kinyitom és alaposan megnézem. Pontosan ilyennek képzeltem, villog a kijelzőn is, hogy 100%-os találat, ez "perfect match", most már simán hátradőlhetsz. Másnap díszcsomagolva érkezett, tudtam, hogy nagyon értékes lehet. Tökéletes gyémánt, mesterek által megálmodott, majdnem isteni hévben született (a habokból a partra nem lépett, hanem kilökték az istenek). Polírozott, lecsiszolt, de mégis végtelenül szögletes, nem tudok beleharapni, mint egy barackba, a nyakába, de tisztán ragyogok vele a fénybe, az ékkő királynője, jobbat sehol nem lelhetek. Rögtön éreztem, túlélne engem is, mint egy kopó velem maradna, bármerre megyek. A nagypapa fotelbe, a kezét fogva, nála biztos, hogy hamarabb kövülnék meg.

A neten azonban a laposelemhez (amivel próbáljuk bebikázni a szerelmet), kicsi kalkulátort, meg még kisebb kijelzőt adnak, oda pötyögtem be, hogy milyen szerelmet kérek, alapműveletekkel próbáltam kikalkulálni az esetemet. Először komolyan, megfontolva: legyen diplomás, csinos, értelmes, tudjon olvasni, ne akarjon folyton a papamamához hazaszaladni és ne lakjon valamilyen övezetben. Osztottam-szoroztam, alakult a képlet, már csak a fogaskerekek közé az élő töltelék kellett. A kalkulátor billentyűiről már a számok is megkoptak, de az eredmény a végén mindig csak egy error jelzést adott. Majd addig nyomogattam és piszkáltam, míg a kijelző fekete kvarckristályai el nem pattantak és az egész el nem sötétedett. Utána már nem képletekben gondolkoztam, látszólag csak egyszerűeket kívántam. Pl. az ógörög nyelv ismerete, a tirumisu-sütés, a tánc, vagy a kockadobás művészete, meg egy matchpoint-nyi szerencse. Bagatell dolgok, mondhatnánk. De én pontosan tudtam, hogy minden szó mögött egy külön világ él és mozog, a mítoszaikon keresztül pulzál bennem rengeteg minden, amit én életnek hívok. A történeteknél ugyanis nekem a mítoszok fontosabbak. Lehet az élettől-duzzadó, márványban napfénynek feszülő és a vörös tengerben úszó görög istenvilág vagy az orosz zúzmara mögött lüktető ikonikus valóság. A mítoszban élni kell, ott nincs mese, az maga a pulzáló valóság.

Azonban az_igazi.hu-n alig kószálnak istennők és a virtuális háttérfalakon sem lógnak mítosz-poszterek. Pedig, ha az életben valaki nagyon megtetszett sokszor mítoszként elevenedett meg, vagy mitopoézisban bomlott ki előttem. Olyankor úgy éreztem, mintha tényleg egy istennő lépne be az életembe. Ha ez meg is történt, a kérdés még mindig fennállt, hogy Artemisz vagy Afrodité volt? Sokszor ugyanis összekevertem őket. Az utóbbi ugyebár a neten - kázió kalkulátor ide vagy oda - nem igazán jelentkezett. Még az életben is veszélyes volt, ha megpróbáltam meglesni az istennőket. Mert a vége általában az lett, hogy még aznap este, mikor randiztunk az artemiszok könyörtelen lelőttek. Egy esetben ezt annak idején így rögzítettem:

"Artemisz csillagképébe bújt, harci szekéren érkezett, szorosan arcára görög maszkot csatolt, nem várt egy percet se, egy lépésben a tisztás túloldalán termett és mosolyogva célba vett. A fák meghajlottak mögötte, olyan sebesen ugrott. Egyenesen rám lőtt. Bang, bang! Én pedig közben becsukott szemmel közeledtem és csak azt kérdeztem Karácsony jön? Miért érzem, hogy a nyár közepén ünnepi hangulat van? Kezében egy töltött sörétes puska. Én pedig még mindig csak ajándékokról álmodtam. Szemembe nézett, célzott, egy lépésről keresztül lőtte a szívemet. Másnap harangzúgásra ébredek, félholtan lépkedek, lelassultak körülöttem a filmkockák, szinte ujjammal tologatom sorrendbe a történéseket. A zizegő levelek árulkodnak az erdő még nem üres, szélvész vadászik az árnyak között. Keres, a műhold jelez... arra!”

A net azonban alaposan betapasztotta azokat a réseket, amelyeken keresztül a létbe be lehet kukucskálni, vagy ahol a mítoszokba alá lehet szállni. Itt csak számok, kilók és 452x765.jpg fotók alapján tájékozódhatok. Mikor elkezdtem azt hiszem egyszer egy manna-evővel mégis összefutottam. A randi előtt erősen ragyogott az éjszakába merülő csillagrengeteg, néma volt az erdő, nem volt madárcsicsergés, csak a végzet hangja zúgott a lombok felett. Mikor végre megláttam őt, egyből fel akartam falni az istennőt. Mentem merészen egyensúlyozva a határvonalon, amíg a vadászból áldozat nem lett. Darabokra nem vágott és bele nem szórt a levesébe, mint húskockákat dobott a forró lébe. Nem csoda, hisz itt eltorzulnak a mítoszok. Ez egy húspiac. Messziről bűzlik a marhák szagától, a szerelem gyorsburgerként végzi a szemétben. Szóval istennőkre vadászni a mítoszoktól megfosztott interneten, olyan, mint virágokat szedni egy aknákkal teleszórt, gerillaháborús övezetben. Így hagytam a mítoszokat, de folytattam a lázas expedíciót. Vissza az alapokhoz. Vettem egy új, nagyobb számológépet és felturbóztam az előfizetésem. Még mindig nem értettem, hogy mindegy, hogy kit akarok vagy kire vágyok, ki illene hozzám, mennyire kívánom, ez nem egy matek lecke, amit ki lehet számolni és be lehet gyakorolni. A nagy számok törvénye itt egyáltalán nem működik. A 10000:1-hez nagyon kevés.

Képzed el, hogy reggel mikor fogat mosol és közben nézed magad bambán a tükörben hallod, hogy egy hang megszólal valahol és épp azt meséli miként turkálsz a fogkefével a szádban.

Egy narrátor van a fejedben és kommentálja az eseményeket az életedben.

Kiderül, hogy egy főszereplő vagy egy épp születő regényben.

Nem tudod, hogy egy tragédiába vagy komédiába kerültél.

De az események és a karakterek már mozgásba lendültek.

Az író, aki írja az életed, ugyanabban a városban lakik.

És meg akar ölni téged!

Figyelem!

Aki csak a szép meséket szereti, az ne olvassa ezt tovább! Köszönöm!

Ismeritek azt a történetet, mikor a kisherceg fogja magát, unalmában odamegy a rózsájához, gyökerestül kitépi (mert még arra is lusta, hogy szépen letépje) és miután félig kiszárította, ásít egyet és kidobja a kukába? Nem ismerős? Az igaz, hogy nem valami szép mese én is csak nagykoromban hallottam. De azért néha az ember fél füllel hall ám ilyenekről a pályaudvaron vagy a kocsmában. Vagy netalán még meg is történik vele. Mármint, hogy kidobja a másikat a kukába, ha elpárolog belőle az a 3napnyi csoda. Ez a „megszelídíteni és megszeretni” túl sok energiát igényel ezekben a dolgos hétköznapokban, nem beszélve a felelősségről, meg a döntés súlyáról. Nem baj, vannak helyette más mesék, olyan gyorsmesék, beveszed-megeszed, hátrahajtod a fejedet és kész, már el is múlt a fájdalom. Általában nagyon idillikusak, amiket kitalálunk, néha már-már kiöklendezünk magunkból, nap mint nap. Vajmi kevés köze van a valósághoz, mégis olyan szép, mint a nagymami piros kockás műanyagterítője, amire bodzaszörpöt odatette elénk kicsi csemetekorunkban (kivágva a képből azt a légycsapót és a beleragadt kupac döglött legyet, igen azt, ott a lángos mellett). Az önmesék szalagfüzére olyan hálóba köt minket, amit már csak úgy tudunk letépni magunkról, ha vele együtt magunkba is belevágunk. Hohó, de miért is akarnák letépni? Ki beszél itt őszinteségről? Ezeknek a meséknek a ránk tekeredett hálóját soha nem nyirbálnánk meg teljesen. Ez az élet, szőkítjük, kondicionáljuk, nehogy elmetsszük már vele együtt a belegabalyodott életfonalunkat. Giccsesek vagy művésziek, de ilyen-olyan arányban kellenek a történetek. Nélkülük halottak lennénk. Minden reggel felébredünk és azonnal tovább szerkesztjük  életünk. Minden reggel összerakjuk magunkat a történeteinkből, vannak grand narratíváink, meg apróbb egypercesek és azok, amelyeket a szőnyeg alá sepergetek. Emlékezünk vagy próbálunk felejteni, törölni nem nagyon lehet, inkább csak olyan ügyetlenül felülírni. Ahh, mi ez, most jön föl belőlem a gusztustalan rossz érzés, meg a „de ez most én?”. Pedig ezek csak szavak, egymás mögé rakva, latin betűkből megformálva, óvodás hasonlatokkal és képekkel. Kizárt, hogy ez bárkinek is többet jelentsen, mint a metrós újságban egy rövid cikk az „etanolos benzin népszerűségéről”. Vagy mégis? Nem baj, ezt is hamm-bekap!

Nekem nincs csövis újságom, nem vagyok én szórólapos, se bérkoldus, de a gégerák miatt hangom is alig van, így nem tudok már lejmolni, csak kiülök valahova, kiteszem magam elé a műanyag poharat, magamba fordulok és várok. Rozit idén ismertem meg, ő hetente háromszor is kiül az egyik metró aluljáró tetejére, nem valami szélvédett hely, így mostanában este különösen piszok hideg, egy kartonlapon, meg egy szatyron ül, bevackolja magát a legfelső lépcsőfok és az aluljáró falának a korlátja közé. Rendkívül forgalmas, percenként vagy 50-100-an is elsétálnak mellette, de jobb esetben is csak 2 másodperces idegesítő, kéregető, piszoknak nézik az utca kövén. Mintha az emberek közt senki lenne. Tegnap elmondta, hogy délután kettőtől este hatig bírta, ahogy ment le a nap már teljesen átfagyott, fázott a veséje és folyamatosan remegett. Iszonyú huzatos ott fenn a lépcső teteje. De még csak 320 forintot gyűjtött össze, az utolsó pénzt úgy másfél órával azelőtt, hogy a hidegtől már begörcsölt a bal lába, a jobbikat már rég elvesztette. Rozi törpe, töpszli ujjakkal, kis lábbal, senki sem szeretne ő lenni. Tegnap ott ült már vagy négy órája, vagy tízezren is elhaladhattak aznap mellette, kezdett élve megfagyni, nem, ilyenkor már nem hallod, nem látod mi történik körülötted, csak egyre ritmusosabban sajog a világ és akkor hirtelen, távolról újra hallotta, hogy csörög a műanyag pohár, egész sokat dobtak bele, valaki, nem bírta utána fordítani a fejét, erre nem büszke senki se, hogy alamizsnát ad az embernek, továbbsietnek. Megszámolta, 510 forint. Tovább! Aztán ült tovább, egyre hidegebb lett, mintha percenként hűlne le a hőmérséklet, lassan menni kell, már az egész teste remegett. Alig 5 perc múlva azonban valaki odajött és odaadott neki egy nagy fehér zacskót, azt mondta "menjen be az aluljáróba, mert itt meg fog fázni, menjen be, itt nagyon hideg van". Volt benne egy túros táska, meg egy almásdiós batyu. Nekünk nem lesz Karácsonykor bejgli, neki talán ez volt az, így előrehozva. 

Ahogy anyukám mondaná ő volt a csí a családban, azaz a kis energiagombóc, aki mindig tudott szeretni. Kutya létére még dorombolni is megtanult. Kb. három macskát evett meg, akik megpróbáltak a kenneljéből kaját lopni. Amilyen bolond volt, még egy betolakodó vízisiklót is kettéharapott, meg egy sünit is bekapott egyszer, úgy kellett kiszedni az ínyéből az 5 centi hosszú tüskéket. Persze nem fájt neki, mert szuka létére is olyan volt, mint egy kis tank, magas fájdalomküszöbbel és kb. 1.000 kilós harapással. Mindezek ellenére, olyan jámbor volt, mint egy ma született bárány. Ha otthon netalán vitatkoztunk valamin kivonult a nappaliból, keresett a konyhában egy félreeső zugot, összegömbölyödött és elkezdett remegni, úgy félt. Már attól is megrémült, ha a „falkavezérek” egy kicsit megemelték a hangjukat.

Neki csak egy teniszlabda fért a szájába, nem úgy mint a kölkének, Márkónak, mert az mindig kettőt is bezsákmányol a pofájába. Egyébként nem kevesebb, mint 50-60 teniszlabdája volt a kertben. Imádott hasast ugrani a Tiszába és végkimerülésig úszkálni benne, néha attól féltünk, hogy egyszer mikor a bot után úszik, elviszi majd a sodrás. Télen mint egy bakkecske ugrált a befagyott pocsolyákon, hogy a vékony jeget a mancsával betörje, ha pedig a hógolyó üldözésben el kezdett fázni a lába megállt és felemelte, ekkor a gazdiknak kutya kötelessége volt, addig simogatni a futóműveket, míg azok újra be nem melegedtek.

Nagyon sok kutyacimbije volt, a "férje" öreganyóként egy német vizsla lett, de ifjúkori nagy szerelme egy nála kétszer nagyobb grafitszürke nápolyi masztiff volt. Az a lógó pofájú, hatalmas, lomha, de annál inkább tekintélyt parancsolóbb kutya.

A kis stefford imádott futkosni a kikiriccsel teli réten, mindig csupa sárga lett végül a fehér mancsa, meg az orra is, és egyfolytában prüszkölt, de azért élvezte. Amikor kifeküdtem nyáron a ligetben a réten, ő nyomban ott termett a kis nyálas-pitypangos pofájával és elkezdett vigyorogva lihegni a fejem fölött, mosolygott, meg dúródott mellém. Mondjuk dúródott ő egyfolytában, mindig valamelyikünk lábán, kezén vagy valamilyén akart aludni, ahogy mellénk tudott furakodni. Néha nem értettem, hogy hol vesz levegőt, úgy odanyomta az orrát.   

A hatalmas kertben, egy üvegablakos, verandás kennelben lakott vagy odabenn válogatott perzsaszőnyegeken, a cserépkályha mellett aludt, Karácsonykor ajándékba egy egész tábla tejcsokit kapott, de 13 évesen, a nagy játékban végleg elfáradt.

Encó, Scatto, Plútó, Forest, Lady, Tisza, focipálya, bot és a rengeteg teniszlabda, túrórudi, cica, megyünk futni. Jó éjszakát kicsi tigriscsíkos kutyám. 

Azt hiszem még egyszer bele kell fognom ebbe a regénybe, néhány kedvcsináló idézet mindenkinek:

"Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek.

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.

Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek. A szerelem metaforával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő belevési első szavát költői emlékezetünkbe.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy".

A Ferenciek terén, a Jégbüfé kirakata előtt, a kifeszített pányvák alatt várakozom. MCMIX. Este van, kopog az eső a fejem felett, arcomat a kabátom gallérjaiba temetem, egy résnyi nyíláson lesek ki. Mindenki siet, szinte fut haza. A szakadó esőfüggönyben, mint a medúzák úsznak, csupán átlátszó zubonyoknak tűnnek az emberek, sodródnak, az eső mossa őket tovább, a kavargó sokaság tengerében elvesznek. Bezárva a saját gondolataikba, topognak a pocsolyákba, esernyők takarják el a menekülő arcokat. Nem figyelnek jobbra vagy balra, nincs egy találkozó tekintet se, egy gondolatfoszlány sem juthat ki a szemeken, az ajkak laposan összepréselve. Egymás sarkát taposva menetelnek. Mint egy belső motor, az ösztön zakatoló hengerei kergetik a munkából hazafelé ezt az ezernyi darabra hasadt tömeget. Csak az eső hangja pattog, csöppen, kúszik a nyakakba, áztatja a nyelveket. Mindenki csak figyel, próbálja bezárni magába a folyton kitüremkedő száraz lelkeket. Összehúzott kabátok, steril bőrkesztyűk, szem elé húzott kapucnirostélyok, patakokban folyik le az esőkabátokon az élet, a sötétben a talpak alatt továbbhullámzik.

Mögöttem fényárban úszik a kávézó, csészével a kezükben a vendégek, mint valami felsőbbrendű istenek bámulnak ki az ítéletidőre. Bent halk csend van, csak a kávé illata duruzsol egy kicsit, az isler finoman roppan a villa alatt, a kinti menekülő tömeg egy másik világ - illúziónak tűnő néma képkockák sorozata, amit csupán vészjósló háttérfilmnek vetítettek oda.

Kint azonban folytatódik a harc, tovább tombol a vihar, újabb és újabb hullámokban hömpölyög végig a tömeg, mint halkonzervbe gyömöszölik be egymást a megálló fedezékébe húzódó emberek. Senki nem telefonál, nem ír egy smst sem, az elmosódott tekintetek a messzi fényekben úszó forgalomra merednek. Kint az esőben mindenki olyan, mint egy viharvert, magányos sziget. Begördül a 178-as busz, mennem kell, kiszakadok a monoton figyelésből. Mint egy megáradt folyóban, az emberek uszadékként a buszokhoz hömpölyögnek. Belépek én is a fősodrásba, kerülgetem a várokozókat, zátonyok, és fél perc után már a buszon fenn is vagyok. Csak félig tömött, egymás mellett sorban, szálkás, ballonkabátos utasok lógnak a kapaszkodókon, csurog róluk az olajos eső, be is bepárásodtak az üvegek.

Az ajtóval szemben még van hely, leülök és próbálom az esernyőt úgy összefogni, hogy ne legyen a farmerom csurom vizes. Nem szól senki, a  hatalmas fehér hídfő, mint egy ámbráscet szája, tátva várja, hogy a busz a gyomrába ússzon, a halraj zötykölődik és riadtan cikázik. Rézsút folyik le a víz az ablakokon, elmosódva hullámzik kintről az esti fényáradat. Figyelem az arcokat, mint partra vetett halak, csak tátognak. Ez nem lehet, most ébren álmodom? Változzanak vissza az emberek, nem akarom látni, hogy mos el mindenkit az özönvíz, nem akarom azt érezni, hogy mindnyájan hajótöröttek vagyunk és fogalmunk sincs, hogy másodjára is megépül-e a hatalmas bárka, vagy nem roppant-e össze minket gyomrában a fehér bálna.

Az órámra nézek. Hatóraharminc van. A szilás hídfő alatt. Az emberek még mindig nem beszélnek, csurog le a víz, folyik, szivárog el az élet. Balra tekintek, ledörzsölöm a kezemmel az üvegről a párát, kikukucskálok. Kintről felém fordul egy lány, hosszú haja az esőtől kicsit begöndörödött, hullámzik, arca halványpirosan lüktet, mosolyog, fekete kabátja csillog, látszódik rajta, hogy esett. Nem értem. Kérdez tőlem valamit, beszél, vagy énekel, mutatja kezével, még jobban mosolyog, hív, bólogat, de én csak nem értem, nem hallom mit mond, a szavak néma buborékként szöknek felfelé. Próbálom még jobban letörölni az ablakot, de nem látom, Lilith az, az üvegen túlról, a szirén birodalmából szól. A busz pedig egyre mélyebbre süllyed, a Duna fénylő oszlopai között. Ömlik be a víz, a ballonkabátok, mint hatalmas kopoltyúk kibomlanak. A cet gyomrában lassan úszik minden, már csak halk imák morajlanak, de mély a tenger és messze van az ég, talán partra vetődünk még.

Sten kalandjai folytatódnak és megkérem Szauter Dominikát és Mark'yhennon-t, hogy a horrorsztorit folytassák!
Figyelem a játékszabályok en1 oldalán találhatók, kérjük a mellékhatások elkerülése érdekében feltétlen nézzék meg!

UPDATE:

Mark'yhennon nincs horror hangulatban, így megkérem vervin-t, hogy folytassa a kalandot!

Mivel úgy tűnik Dominikának nincs kedve játszani meghívom Larevita-t, hogy a sztorit tovább gombolyítsa!

Larevita ma este nem kíván horrorfilmeket nézni, viszont Dominika megérkezett... 

Engem eternity idézett meg:

"Első pillanatban kukksötét volt, aztán lassan előderengett a helyiség képe, ahogyan szeme megszokta a sötétet. Addig megmoccanni sem mert, mert félt, hogy lever valamit, vagy megbotlik. Kivette már a kilincset, amit még mindig görcsösen szorított, a kis asztalkát az egyik sarokban, a hatalmas, mit hatalmas, orbitális méretű kristálycsillárt, mely szinte eluralta a szobát és szemben két ajtót. Elengedte végre a kilincset és tétován tett egy lépést előre. Megreccsent a lába alatt az ódon parketta, s mintha valami jelre, hirtelen mindenhonnan apró neszek hangzottak fel. Megnyikordult az asztalka lába, aprókat csilingelt a csillár, s mintha surranó hangok jöttek voltak a falakból. Sten elbizonytalanodott. Pontosan emlékezett a tavalyi borzalmakra, s nem volt benne biztos, hogy újra hajlandó és képes efféléket magára vállalni. – Talán jobb lenne nappal visszajönni. Esetleg nem egyedül. – gondolta, s ezzel elhatározásra is jutott. Visszalépett, a kilincsért nyúlt. Eltelt pár másodperc, mire felfogta, hogy vakon tapogatózik valami után, ami nincs ott. Nincs ott a kilincs, ahol lennie kellene. Nincs ott az ajtó sem. Összefüggő fal volt ott, ahol egy perccel korábban belépett. Pánikba esett. Végigtapogatta, ütögette, végül dörömbölte a falat, keresve az ajtót. Az ajtót, aminek ott kellene lennie, amin keresztül kiszabadulhatna ebből a baljós házból. Mikor kimerült az üvöltözésben és tombolásban, sírva csúszott le az egyik sarokban guggolásba. Először szorosan behunyta a szemét, hogy ne kelljen szembesülnie rabságával, aztán eszébe jutott, hogy így észre sem veszi, ha valami veszélyes megközelíti, hát gyorsan kinyitotta szemeit. A rettegés ezen a ponton átfordult – immár harcolni akart, kiverekedni magát mindenáron az újabb rémálomból. Körülnézett, hátha talál valami fegyverként használható dolgot. Ekkor csendes nyikorgással, lassan, szinte centiméterről centiméterre kinyílt az egyik szemközti ajtó…"

eternity után folytatom...

Nyílt az ajtó, lassan centiről-centire, s közben hideg szél fújt be, tolta, egyre tolta bentebb az ajtót, az meg szinte gyűrte maga alá a teret, mintha a túlvilágról tulakodnának mögötte a halott lelkek, a kapu pedig csak percekre nyílhat meg. Az első pillanatban csak az apró pihéket borzolta az arcán a szellő, majd érezte, hogy lehelete formát ölt a sötétben, jegessé vált a levegő, zúzmarás lett a keze, inge a fagyban megmerevedett borotvaléles metsző szél volt, ami a szobát hirtelen beborította. Az ajtó mintha beragadt volna, a küszöb egy csatatérré vált, amin egy idegen hatalom dörömböl, tombol, az életet akarja. De ajtó egyelőre nem engedett, mintha egy evilági törvény retesze támasztotta volna meg. Az odaszegezett deszkákat és már meghajlott vaslemezeket, azonban a túloldalról nyögések tépték fel, ordítások, amelyek a szél hangjába keveredtek és hullámokban lepték el a szobát, éles sikítások, mint széllovasok rohantak be és robbantották szilánkokra a csillár miriádnyi üveggyöngyeit. Stan mozdulni se bírt, megbénult benne minden, ami az előbb még az életért akart utat törni, csak némán remegett. Fogytak a percek, a túlvilági tömegek újabb és újabb rohamban ostromolták a kaput, nekifeszültek, éles baltakarmokkal próbálták darabjaira hasítani a lepecsételt kaput. Tudták ez az utolsó esélyük.    
 

to be continued...

Egyensúly. Csend van. Félelmetes a harmónia. Nem történik semmi, most nincsen dráma. Leállt az élet, megállt az út szélén, leszállnak és dolgukra mennek a többiek. Kint csiripolnak a madarak, de minek? Én meg itt ücsörgök és nézek ki az összekarcolt ablakon, süt a nap, nem baj, gyerünk már tovább! Elhűlve látom, hogy leszáll a sofőr is. Nyitva az ajtók! Én meg egyre inkább elbizonytalanodom. Vajon tényleg ez az élet? Szálljak le? Ott kinn az a pasztell-paradicsom, azokkal a pirostetős házakkal az ovis rajzokon? Mit akar a mészszagú nyugalom tőlem? Én. Menni. Akarok. Tovább. A. 10:20-as. Élettel. Vigyen tovább! Most lerobbant vagy mi van? Ennél még a karambol is jobb!
A sofőr mit piknikezik ott a pázsiton, fogom és mindjárt visszaráncigálom! Mi van, ha én a végállomáson nem akarok leszállni? Én soha nem akarok a végére érni. Csak menni, úton lenni!
Idegesít a csend. Pedig elfogytak a lábam alól a kilométerek, én pedig száguldani akarok, mint egy cápa folyton az életbe harapni. Nem bírom a rutinokat a vállamra venni, szorít és belém vág, mint egy biztonsági öv.
Nem baj. Becsatolom és várom, hogy felhúzzanak a hullámvasút tetejére, várom, hogy induljon újra az élet, számolom a kattogásokat, ahogy egyre nehezebben kaptat felfelé a kocsi velem. Gyerünk már, történjen, érezni akarom a sebességet, ahogy zuhanok és hullámvölgyből újra rakétaként hasít át rajtam az élet. Nem is gondoltam, hogy ennyire hozzáedzettem magam, ahhoz, hogy gyorsvonatok elé álljak, azok simán keresztülzakatolnak rajtam, de én utána mindig leporolom magam és újra bedobom a zsetont, mint egy gyerek a körhintához rohanok, még egy kört akarok! Miért? Mert érzem csak akkor élek, ha kicsit belehalok.

Zárás, vegyes olajkészlet adat, Fed-komment, kétszáz századmásodperc múlva már tudtam mit kellene tenni, ütötték is a piacot. Bernanke még mindig fél az inflációtól és úgy tűnik, hogy az elmúlt két hétben már ő is elvesztette a fonalat a sok makroadat áradatában, mivel a gazdasági kilátások hirtelen „bizonytalanná váltak”. Ahan, egyik napról a másikra, na húzzunk innen.

Ma este focimeccsre mentem, ki a Szusza Stadionba, hogy megnézzem, hogy futkossák körbe a labdát hazánk díszcsatárjai. Szotyit nem vettem, se nemzetiszín, se árpádsávos sálat nem tekertem.  Késtünk, de abban a pillanatban, ahogy beléptünk fejeltek egy gólt a magyarok (azt hiszem egy másodperccel késtem le), köszi fiúk, acélos kezdés. Azután vagy negyed óráig nem jött össze egymás után két passznál több. Oké, csak nyugisan, egy már megvan, majd begurul a többi is. Kéztördelős meccs volt, szorgalmasan tördeltem a lefagyott kezem.  A második gólt se láttam, mert azt néztem, hogy melegítenek a cserejátékosok a pálya szélén, olyan gyorsan szaladtak oda és vissza, oda-vissza. Megigéző fürgeség, csak a pályán alszanak. De tényleg, hirtelen, a semmiből bontakozott ki a második gól, én meg persze vártam a visszajátszást, majd megismétlik vagy nem? Nem. Nagyon akartuk, mert azután öt ziccerből végül kettő össze is jött. A moldávok meg nem igazán vágták, hogy most miért is vannak itt, egyébként meg hullottak mint a legyek, a csapatkapitányuk még a félidő előtt nem sokkal szállt el. Közben persze a pesti D-közép hangszerelésében felcsendültek a ria-ria-Hungária dallamai is, volt ott persze „Földet rá” meg „Románok”, meg mindenféle sláger. Ők élvezték, hittek is a focistákban és tessék nyertünk. Ez ilyen egyszerű, csak hinni kell az emberekben, meg egy kicsit ordítani. Igazából a szünetben tudtam leginkább beleélni magam, hogy most egy stadionban szurkolok, meg meccs van és hajrá magyarok. Beraktak egy focis zenét és elképzeltem milyen is lehet egy elődöntő, teltházban a Camp Nou-ban, Barcelonában. Hm, feloldódni a mámorban hullámzó tömegben egy igazi focimeccs közben? Most megfogadom, hogy még az idén elmegyek egy ilyenre és majd megírom AZ milyen volt. Kifelé menet még integettünk az álig felfegyverzett, gyere-ide-agyonverlek rendőri gárdának. Majdnem csináltam róluk egy családi képet, olyan idilliek voltak a vicsorgó kutyákkal. Persze azért örültem, hogy ott voltak és vigyáztak ránk, mivel nagyon sok történész is kijött a meccsre, akik folyton csak a románokat meg Trianont emlegették. El. Kocsi. Hazaértem és otthon mit hallok az Annácskától: „Én is jártam focimeccsekre, de csak azokra, ahol balhé volt. Múltkor is én csempésztem be a füstgránátot.” Szép sport ez a foci, mondom én, mindenki szereti.

                                                                                                                                              /2007/

Mit parancsolnak? Egy láttét legyen szíves. Én meg azt a pincérnőt ott a másik asztal mellett. Miért nem ültetjük le őt is ide? Gondoltam magamban.Vagy cserélünk ki téged vele? Miért nem állok fel az asztaltól? Az elején. Hajolok meg és köszönöm meg, hogy az első pillantás erejéig megjelent? Mert nem viselné el a megaláztatást, cirkuszt kell varázsolni, legalább egy óra kell, hogy úriember módjára visszavonulót lehessen hirdetni. Ne ordítson bele azokba a bambiszemekbe, amik úgy kapaszkodnak belém és a reménybe, hogy NEM! Ő miért érdemli meg, hogy egy óráig jól érezze magát, mikor hazudott nekem? Mikor a wc-re lemegyek a bárpult mellett álló felszolgáló lányok csoportosan végigmérnek. De miért, miért néz az egyik ennyire? Miért randizom azzal a lánnyal és miért nem vele?
Hatalmas erőfeszítés visszacammogni újra a ringbe. Félelmetes milyen gyorsan elfogy még egy teljes kávé is, ő meg az asztal mögött szorongva csak nem akar behorpadni. Értem már miért is volt olyan fontos a levélben az egyiknek a  lékúrát, a másiknak meg az akupunktúrás fogyókúrát hangsúlyozni. A fotók és a valóság között azt a 15 kilónyi különbséget azonban nem lehet ennyivel elütni. Nekem nem egy fogyókúrás ígéret kell, hanem az a fényképen lévő nő, a randikatalógusból, de azonnal, az első alkalommal. Íratlan egyezséget kötöttünk, hogy leszállítjuk a 60 és a 80 kilót húst, csere-bere, jelenértéken tetszettél nekem, nem pedig sütivel kitömve. Mi értelme van a másik szemébe hazudni? Majd bájologni? Hátha elnézem azt a csipcsup differenciát? De nem haragszom, nem haragudtam és nem is zártam rövidre a randevút. Először azt hittem, hogy ilyen előfordulhat néha, véletlen, hiba a rendszerben. Otthon volt a hétvégén és épp rétesbajnokságot rendeztek, ez a kis baleset is csupán néhány nap alatt történt meg. A harmadik-negyedik alkalom után azonban kezdtem azt hinni, hogy biztos elromlott a szemem a monitortól. De, nem, egész művésziek voltak azok a fotók, egytől-egyig, még a mai napig tetszenek. Egy idő után egy 100 pontos skáláról már mindenki -20-ról indult. Aki pedig nem tudta ezt az értéket legalább 75-ig feltornázni 5 másodperc alatt, azzal azonnal vége volt a partinak. Ugyan nem mondtam, de egy lépésből sakk-matt.

A rendszer statisztikája kijelzi, fél év alatt 6540 percet töltöttél húsplakát nézegetéssel, több mint 10 ezer profilt futottam végéig, 1514 fejre klikkeltem rá, 123 lánnyal leveleztem és vagy 30 kiválasztottal randiztam. Teljesen fölöslegesen. A nagy számok törvénye nem működött, a számláló villogott, a költségek pedig peregtek. Mééég, még többet. Pedig már kezdett olyan érzésem lenni, hogy az utcán lassan minden lányt felismerek. Még a politikai karrier is eszembe jutott. Jéé, ezt az a srácot ismerem, vele kávéztam, egye fene most itt a fülkében is beixelem.
A netkeresésben csak a böngészés és a reménykedés működik, a képcsere, a pörgős chat, a hanganyagok adásvétele, a helyesírási hibák nélkül, frappánsan és romantikusan megírt levelek tömege. A húú de passzolunk egymáshoz, mennyi közös dolog van bennünk érzése mind predesztinálja, hogy boldog nagyapa leszel mellette, s ő hadseregnyi unokával öregszik nagyivá a kanapédba, bele. Volt, hogy smsben már imával köszöntünk el a randit megelőző este, adja Ő az áldását ránk és ne tépje szét a mesét a könyörtelen. Mi pedig aznap este lázasan álmodtunk és hittünk, mint a magyar népmesékbe, ahol a galambok az elején kifurulyázták a képernyőre, hogy ez lesz az igazi szerelem története. De nincsenek mesék, csak történetek, a valóság pedig másnap olyan könyörtelenül érkezett, egy kis lélegzetvételnyi időt sem hagyott, azonnal agyonütötte bennem az imádkozó szerelmes gyermeket. 
Amiért mégis csináljuk az a várakozás, a remény, ami kitölti a köztes teret, ami olajozza a szívedet, ami a nyikorgó magány helyett estére bekeni valami gyorsan száradó sziruppal a lelkedet. De ez a máz naponta lepereg, lemerül a szívünk, laposelemmel a szerelmet pedig bebikázni nem lehet. De mi mégis megyünk, egyre csak megyünk vissza a húspiacra, mint egy kölcsönzőbe, a reményeket úgy veszed ki estére. Hazamész, lepergeted a kipakolt fotókat, néha egész portfóliókat és azt hiszed egyszer majd csoda történhet. De nem történik.

Lányok! Még lehet jelentkezni az idei legemlékezetesebb legénybúcsúra!
A leendő nagyon helyes férjurat mindössze legfeljebb 5 percig kell itt Szegeden üldözni. Most csütörtök este 9-kor a Dóm térre néző főbejárata elől lehet startolni. A vőlegény sötétben jól láthatóan fog világítani.
Az a három fürge lábú leány, aki először kapja el az ina szakadtából menekülő vőlegényt, rögtön át is veheti a fejenként nem kis díjazású nyereményt!
Ezt nem lehet kihagyni! ha más nem gyertek bátran a lánytömegnek drukkolni…

 
 "Kedves Juci,

Egy legényt búcsúztatunk nem sokára a szegedi éjben, aki a te dalaid dúdolja egész héten.
A mítoszokban egy homokviharban kellene magam átverekedni, meg ezernyi angyaltalp is megpróbálna a sorból visszalökni, de én gondoltam in medias res írok egy levelet Neked, nem kérem meg a kezedet, de annál inkább egy 3mondatos levelet, amelyben csak azt a kérdést kellene feltenned: „Kedves Úrfi! Tényleg megtaláltad az EgyigazSzerelmet?" Pedig Márai után már tudjuk olyan sosem létezett...

A legény nagyon dalia és folyton csak azt motyogja " De szeretnék én is hej jó sokáig élni".
Ha írnál neki 3 sort emailben vagy annyit sms-ben, hogy „Csinálj sok-sok gyermeket!” maga Kisasszony engem egy életre lekötelezne".
 
Nem csak a Németh Juci írt sms-t, de a vőlegényünknek Péterfy Bori is azt mondta, hogy "Dúdold bele, hogy labamba".

Én nem érzelmi ABC vagyok, de legkevésbé sem valami feeling non-stop, ahova két busz között és a esti-testi-lelki szerető előtt be lehet térni. Én az első pillanattól fogva imádtalak, de tegnap este a végén megint kezdtem azt érezni, hogy kapcsolgatnak. On/Off. Billegek az ujjad alatt. Ugyanakkor fel lehet tankolni ezekből az érzelmi szófoszlányokból, amelyek maximum amolyan darócként szolgálhatnak, ha valakinek a lelke épp d-vitamin hiányban szenved. Elkérted, tessék. Az emlékeimet 20 fillérért lehet fogni és kifacsarni, mint a teába a citromot, pont olyan édeskeserű íze van, mint az életemnek is, amit a Duna-parton is csak vonszoltam utánad. On/Off. Nem lehet rossz helyen lenni, nincs szerencse, csak néha megkegyelmez a sors, ha látja, hogy nagyon elfáradtunk. Nincsen sorsunk, nincsenek kőbe vésett szabályok, nincsenek tanácsok se, csak az élet van, meg a döntések, tudatosan vagy sodródva, de én felelek a sorsomért, amit megélek. Mint említettem nem vagyok semmilyen fajta villanykapcsoló, akivel szórakozni lehet.

Nagyon jól tudod, hogy az ókorban, ha fáraó lettem volna még egy vallást is alapítottam volna neked. Mikor veled voltam minden kisimult körülöttem, az élet hirtelen magától érthetődően leegyszerűsödött, ott az öledben megpihenhettem végre. És ezt minden férfi érzi, ha jön az, aki egy oázis lehet neki. Felzaklatsz. De tegnap este vagy most haragomban is ugyanúgy 100x jobban érzem, hogy élek, ha vagy nekem. A Dunába kellene hajítani ezt a gyermeteg romantikus csókolózzuk-végig-a-Duna-partot énem. Te meg úgy félsz, hogy még találkozni sem mersz velem.

De. De nem akarok veled sem csevegni, sem levelezni vagy találkozni, amíg nem érzed, hogy ha rám gondolsz a szárnyak ott belül halkan remegni kezdenek. Én már kinyújtottam a kezem, nem kellett. Visszahúzom. Nem akarok bújócskázni, kinőttem abból. Gyere! Állj mögém és tedd a szememre kezed. Közben jön az ősz, én pedig tovább keresek. Nincs több On/Off. Az ABC-ben most leltárazzák az emlékeket.

Deák tér, a templom előtt, itt állok megint, mennék el inkább a tömeggel jobbra vagy balra, fogynak a percek, kéregetnek tőlem, kuncsorognak a remények. Most ő jön el, tizenkettedjére életbe lép a nagyszámok törvénye, megkegyelmez a sors, s magához szorít, mint egy élezett bárdhoz a marhát a vágóhídon. Én reklámoztam magam, tudatosan 81 kilós, 180 centi marmagassággal, a sok üléstől már pocakban is kissé megtermett, de vállakban még vízipóló bajnok Test keresi a nagybetűstől kezdve, plátóig a szerelmet.
Nézem a tömeget, a villanó szemeket, mindenki keres valakit, régi, ismerősök, kapcsolódnak, mint a lego darabok, pulóverek ölelik egymást, napszemüvegek mögül mosolyogva, örülnek, hogy ma újra találkoztak. Visszatérnek, egymáshoz érnek, egyeztetnek, egyik órát igazít a csuklóján, indulnak, a filmből - nekik - pillanatok alatt lepereg az este, öntudatlanul a belesétálnak a Gödör sötétjébe, körülöttük kiürül a tér, csak a galambok totyognak, turbékolják, hogy még, még több kenyeret.
7 óra múlt 5 perccel, már felismerem őt vagy tíz tekintetben is, majd csalódtam, újra méricskéltem, megijedtem, direkt félrenéztem, halványan mosolyogtam. Ááá, fölösleges, inkább a telefonom nézegetem, majd ő szenved, csak megtalál engem, hagyom, hagy közeledjen, riadtan, vajon mit gondolhat első látásra. Lényegtelen, én 7 óra 5 perc és 5 másodperckor már tökéletesen tudtam, hogy ismét fölöslegesen találkoztunk, de nem baj, mint akit kilöktek valami lövészárokból fuss végig, most vele, most kérdezgesd őt, derítsd ki, hogy miért nincs, nem lesz, vagy volt soha semmi közöd hozzá, s vele. Közben menjél a bal oldalt, akkor is, ha ő nem érti miért kerülgeted. Tudod, majd megpróbálod megszokni, majd megpróbálod egy-egy mozdulata közben kimerevíteni, hogy legalább egy filmkockába szorítva tetsszen neked, legalább másodpercekig úgy érezd érdemes volt a szívedet ismét a kutyaszaros utcákon végigsétáltatnod, hogy szimatoljon, kódorogjon, 10 centi magasból figyelje a forrón lihegő aszfaltot.

Szóval kerülgetem, hogy a bal oldalára kerüljek, felvegyem a tempóját, egy ütemben meneteljünk. De béna, még sétálni se tudunk néha. Gyorsan. Legyen a darabnak vége. El innen. El ebből a tömegből. Le a színpadról. Nem lehet. Ő az egészből mit sem sejt, számára most kezdődött az izgalmas randi, vajon hova visznek? Sétálunk félütemben, keringek körülötte mint egy kishold, amin Kisherceg majomfát ültetett. Figyelem oldalról... kb. 29-35 fokos szögtartományban egész bájos. Profilból tetszik, előröl nem. Hogy ezt hogy nem láttam? Nem találom a pause gombot, ne, ne fordulj erre, túl a szöghatáron hunyorognom kell.
Eltelt az első három perc, nem baj, fordítsuk le a test nyelvére, ha már őt önmagában, egyszeri csodás ragyogásában nem szeretem, legalább tetszik a melle? Tetszik a feneke? Igen csinos feneke, azt hiszem akár három és fél hetet is eltölthetnék vele. De unom, már a 6. másodperctől fogva unom. Kicsoda ő nekem, 65 kiló emberhús, reménybe, meg emailekben csomagolva, időre magát kipostázva, fűszerezve, de mégis olyan nyershús szaga van, a parfüm mit sem segít, az csak a szerelem kelléke. Itt újságpapírban csomagolják a szíveket, konyhaasztalon varrják össze, ha esténként összetörnek. De szép a teste, nagyon finoman magamban lehalkítva a vágyam dörömbölését, kúszok utána, 10 centi magasból, mint a kutya bekanyarodok az utcasarkon vele.
Volt olyan is, hogy annyira nem tetszett élőben, azt hittem elsírom magam, mint Fiona, aki elfelejtette, hogy szörnytestbe bújt, régi önmagán még a tavalyi farsangi bál 80 kilós jelmezét felejtve. Volt, aki öntudatlanul annyira nem tetszett, hogy majdnem, 50 méter után egy kocsi elé léptem vele, még szerencse, hogy ő határozott volt, én meg mentem öntudatosan tovább, nélküle. Én átértem, de ha ő nem áll meg amott a parton, halálos randevú lett volna belőle és a görög révész húzza be a ladikba, hogy Hádésznak hazavigye. Akkor kicsit megijedtem, ennyire természetellenes, ahogy a húspiacon áruljuk magunkat. Nem, ennél sokkal jobban az, szép lassan daráljuk le magunkat, randiról-randira, a gépet teletömve, nyersen tekerjük, hagy csikorogjon a porcoktól menet közben.
Szóval még csak két utcán fordultunk be, de már arra gondolok, hogy annyiszor voltam már ott, hogy pincérek egyszer öntudatlan is, viccből megkérdezik: kezdésnek a szokásosat? Közben azon gondolkodnak vajon az ásványvíztől most eljutunk-e az üveg vörösborig, vagy vacsorát is rendelek.  Persze úgy teszek, mintha soha nem jártam volna még ott, mintha elvesznék a menüben, pedig azt már évszakok szerinti bontásban is ismerem, télen forralt bor vagy menta tea, nyáron limonádé vagy presso kávé.
Milyen messze van ez az élettől, pedig Párizst Pesthez ennél közelebb egy ifjú párnak már hozni nem lehet, néha mikor az öregasszony is az áldását adja, a zongoraszó ígéri, igen ti akár heteket is túlélhettek, csak erősen kell koncentrálni, hogy ne lássam közben, hogy pont egy embernyivel mást keresek, belőled itt benn a szívem helyett villogó pendrive-ra pedig csak ollóval kivágott, rossz felbontású fotókat menthetek. Belehazudunk a 6. másodperctől fogva egymás arcába, ahelyett hogy, meghajolnánk, igen, én vinnék még kalapot is, azzal köszönnék el, kézcsók és a B utcába befordulok.
 

Már vagy öt éve keresek egy könyvet, amire végül a napokban véletlen ráakadtam a Libriben. Annak idején a könyvtárból valamiért nem kölcsönöztem ki, helyette viszont kivettem az írótól egy másik regényt, Vakság címmel, ami olyan elementáris félelmeket ébresztett bennem, hogy kb. csak 30 oldalt tudtam elolvasni belőle. A sztori röviden az, hogy a vakság úgy kezd el terjedni Lisszabon utcáin, mint az influenza, mindenki elkapja... Azután a kezembe került az Embermás. Ha nem tudtam volna ki írta, biztos leteszem vagy 70 oldal múlva. De mikor a történelem tanár főhősünk álmából verejtékesen arra ébred, hogy a filmbe, amit délután kölcsönzött ki ő maga vagy a hasonmása játssza az egyik mellékszerepet, akkor hirtelen felpörögtek az események és már alig bírtam letenni a könyvet. A megfilmesített Kőtutajt pedig szerintem sokan ismerik. Az Ibér-félsziget leválik az európai kontinensről és vándorolni kezd az óceánon. Mostani szerzeményem viszont A Kolostor Regénye néven fut, amibe még csak épp belekezdtem. Szintén mágikus realista, azaz hasonlít például Márquez regényeire. Találtam is a könyvben egy pont aktuális részt, ezerhétszáztizennéhányat írunk, Portugália, Lisszabon. Húsvét:
 

"Ilyenformán megnyomorgatva és sovány táplálékra fogva a testet, úgy hinné az ember, nincs helye be nem teljesült vágynak a húsvéti fölszabadulásig, és a természet sürgetése is szünetel, amíg az Anyaszentegyház arcáról föl nem tisztulnak az árnyékok, most, hogy közeleg a Nagyhét és a Halál. Talán a hal gazdag foszfortartalma pezsdíti mégis a vért, talán a szokás, hogy Nagyböjt alatt az asszonyok egyedül járhatják a templomokat, nem úgy mint az év többi részében, amikor otthonukba zárva őrzik őket, kivéve a nép leányait, mert az ő házuk ajtaja az utcára nyílik, vagy maguk az utcán élnek, ám a többiek olyannyira be vannak zárva, hogy a nemes származásúak állítólag csak a templomba mennek, oda is csak háromszor életükben, keresztelkedni, esküvőre és ravatalra, a többihez ott a házi kápolna, e fönt említett szokásból talán mégis kiviláglik, milyen elviselhetetlen a Nagyböjt, mert az egész nagyböjti idő az előlegezett halál ideje, intés, hogy élnünk kell az alkalommal, így hát, bár a férfiak azt gondolják, vagy úgy tesznek, mintha azt gondolnák, hogy az asszony csak bejelentett áhítatosságra megy, az asszony szabad, egyszer egy évben, s ha nem egyedül jár is, mert azt nem engedi az illendőség, kísérőjét azonos vágy és kielégítésének azonos szüksége hajtja, az asszony tehát két templom közt, útközben találkozik egy férfival, ki tudja, kivel, az őt őrző szobalány pedig cinkosságot vállal cinkosságért, s amikor újra találkoznak a következő oltár előtt, mindketten tudják, hogy a Nagyböjt nem létezik, és a világ szerencsére bolond, mindig is az volt. Lisszabon utcáin, ahol most ezerszám látni csupa egyforma öltözékű asszonyt, fátylasan, fejükre borított szoknyával, egyetlen rés marad csak nyitva, hol jelezhessen a szem vagy a száj, ilyen viselkedésre tanítanak a titkolt érzelmek s a tiltott gyönyörök ezeken az utcákon, ahol minden sarkon templom áll, minden negyedben van egy kolostor, a Tavasz szele söpör át, megszédít a fejeket, s ha nem fúj a szél, dolgoznak helyette a sóhajtások, vallanak a gyóntatószékeken vagy másféle vallomásoknak kedvező, elhagyatott rejtekhelyeken".

Olyan magasra próbáltam repülni, hogy megolvadtak és leszakadtak a szárnyaim, hét nap és hét éjjel át folyamatosan zuhantam, hulltam alá, próbáltam a csillagokba kapaszkodni, lassítani, a hegyoldal lankáiról a fenyőket is magammal rántottam.

Végül belezuhantam a hegy gyomrába, át a nulla ponton, a kazamatákon és keresztül a sötét labirintuson, mint a meteor, le a mélybe, ahol vörös forróság csörgedezett a patakok helyett, megmostam az arcom benne, a tükörképem az arcomra égett. Felkeltem, a tekintetem kővé keményítettem és elindultam megkeresni a börtönt, ahova bezártad a lelkem. Lázasan bolyongtam, az útvesztő összezáródott felettem. Szikla-darabok morzsolódtak le, ahogy az égő homlokom megtöröltem. Könnyek helyett hajszáltörések repedtek a szememben.

Itt csak én voltam, ilyen mélyen senki nem segíthet, nincs remény, a vezérfonál, már rég elégett. Az eséstől meghasadtam, az erőm már a végét járta, egyre darabosabb volt a lélegzetem, kénesen izzott az egész testem, hallottam a bilincs hangját, amit a kezemhez szögeltél, hallottam a sötét kamra árnyékát, amit felém terítettél - mikor elaludtam melletted. Sűrű volt a levegő, felköhögtem az emlékeket, amik beteggé tették az egykor még szárnyaló énemet.

Kerestem a kalapácsot, a pörölyt, hogy megvédjem magam, széttörjem fogdám kapuját és porrá zúzzam a fülembe hümmögő démonokat. Mikor a kezembe vettem eggyé fonódott a tenyeremmel. Olyan voltam, mint a harangzúgás, már a hangommal leromboltam a falakat. Közben már méterekről is vörös délibábokat láttam, körém sereglettek s metsző fogakkal figyeltek. Számoltam vissza. Magamon kívül. Csak percek voltak hátra. Számba a keserű epe íze. Mérgezett. Megtaláltam a börtönöm kapuit, szétzúztam a zárat, a szemembe néztem. Smaragdváros nem létezik, csodatöröttország lakata a porban, a lázálomból már ébredezek.

Az utolsó percben, a mélységes földet kettéhasító fénysugár képében, rám szállt a kegyelem.
Köszönöm. Ámen.

Töröljünk mindent, amire összerezdültek a néma percek, ami felriasztott a bénult életből minket. Nem fájhat semmi, hisz nem embernek születtünk, ugyan ránk pakoltak 50 kiló húst és hiúságból valami emberfeletti szépséget, de folyton felfeslik mögötte a belegyömöszölt, dagadó élet. Az ajkak mosolyognak, de a szavak, módszeresen vízbe fojtják, ami elárulja a szeretettől bennünk gügyögő gyermeki hangokat. Napi rutin, hogy lefejezzük, ha kicsúszik a szánkon egy kis didergő szó, ami megérintheti a lelket. Ellöklek, hogy égtávolságból lássam, hogy hullik szét a csillagképed. Zuhanj le, mint egy égi rom, mint egy megtagadott üstökös, mint egy botorkáló hullócsillag. Senki nem kíván tőled semmit, nem rombolhatsz, porrá foszlasz, mielőtt megérinthetnéd az erődöm mélyén rejlő rendet.
Úgy nyomod el a felviruló mosolyt az arcomon, mint egy cigi csikket. Keretbe foglalnám a mozdulataid, ha nem törnéd össze a pillanatokat, amikor rád nézek. Ha fordítod arcodat, olyan mintha a világ fordulna velem, ha a szemembe nézel a Föld is megáll velem.

De a Nap visszazuhanhat reggel, ne világítson, a sötét bányába így is odatalálunk. Ehhez nem kell társ, nem kell ég, be lehet törni a csillagos égboltot, mint egy csillogó kirakatot. Egyenesen tovább, amerre menetelnek a részeg józanok.
Nem nyertél te se, én se. Azt hiszed folyton átnyúl feletted a törvény keze. Pedig nincs misztikum: vagy nem szeretsz vagy nem mersz szeretni.
Nincs semmi baj, nem haragszom, ez a dolgok a rendje.

Sometimes we've no choice but to walk away, away
Tried to break my heart, well it's broke
Tried to hang me high, well I'm choked
Wanted rain on me, well I'm soaked
Soaked to the skin
It's the end where I begin